Vau! Új helyen kezdtünk dolgozni... én összetett feladatkörben, hiszen újságíró is vagyok. Ez a kerepesi újságban fog megjelenni. A lényeg benne van :).
Panka meséi 1.
Az indulás
Sziasztok! Panka vagyok. Foglalkozásom: terápiás kutya. Fajtám: mudi. Kerepesen dolgozom, a Napfény Házában. Ottani kalandjaimat írom le nektek.
Az egész úgy kezdődött, hogy 2013. július 8-án a gazdám rám adta a munkahámot (piros hám, rajta SEGÍTŐ KUTYA felirattal), és elindultunk Kerepesre. Tudom, hogy a hám azt jelenti: munka van. Én (sok emberrel szemben) nagyon szeretek dolgozni! Így már előre örültem a napnak.
Ti talán nem is tudjátok, mit csinál egy terápiás kutya! No, akkor elmesélem. A legfontosabb: játszik. Örökké, bárkivel. Labdázik, táncol, pörög-forog… Mindegy, mi, csak játék legyen.
Másik feladat: odavisz, odaad mindent, amit kell (cipőt, szandált, leesett ceruzát, kulcsot, stb.). Az emberek nem tudnak mindig lehajolni, szaladgálni, el is hagyják a dolgaikat… de a terápiás kutya mindent megold!
A harmadik nagy feladat: a terápiás kutya jól dögönyözhető. Mindent eltűr. Az emberek sokszor olyan idegesek, mérgesek, türelmetlenek! Ilyenkor jól jön egy szőrös kis állat, amit lehet simogatni, gyúrni, dögönyözni. Egy perc alatt elsimulnak a gondok!
De térjünk csak vissza július 8-ra! Tehát megérkeztünk a Napfény Házába. Mindenki örült nekem! „Milyen szép, milyen kedves, milyen szelíd”… csak ezt hallottam. Később érkeztek még egy páran. Már tudom: ők az ELLÁTOTTAK. Megcsodáltak, megsimogattak. Bizony, nem minden kéz, ujj működik úgy, ahogy kéne, de nem baj, ha esetleg simogatás közben némi fülhúzást, szőrtépést is kapok.
A köszöngetés után jött a játék! Dobták a labdát, én meg szaladtam érte. Ők csodálkoztak, nevettek, nyúlkáltak a labda után. Észrevettem, hogy nem tudnak úgy szaladni, hajolgatni, mint én, ezért félretettem a csibészkedést, és a felém nyúló kézbe tettem a labdát.
A játékot ebéd követte. Az étkezőbe én nem mehetek be, kint vártam új barátaimat.
Ezt követte a csendes pihenő. Volt, aki nagyon elfáradt, de olyan is volt, aki nem tudott elcsöndesedni. Ekkor jöttem én: mellé feküdtem, ő elkezdett simogatni, és egykettőre megnyugodott.
A pihenő után már jöttek az ellátottakért. Mindenkit kikísértem, így a hozzátartozókkal is megismerkedhettem. Meg is jegyeztem mindenkit: másnap már boldogan, az ismerősnek kijáró vakkantgatással, farokcsóválással köszöntöttem az ellátottakat és barátaikat.
Azóta egy hónap eltelt… azt is el fogom mesélni, akkor mit csináltunk. Mert a Napfény Házában pezseg ám az élet! Ha nem hiszitek, gyertek be, és nézzétek meg!
